Haikuk

Ó, banánliget
Benned pihenek meg én,
Adod erőmet.
Tisztelgés Macuó Basó (Banánliget) előtt.

Ködben, tört fegyver,
Zengő semmi közepén
Most elkövettem.

Hátamon fekve
Látni az eget körbe,
Nem dobban szívem.

Bozótos csalán,
Hol csontom lesz egyszer majd
Örök albérlő.

Faveder szélén
Vízcseppben a táj torzul,
Lecsordul lassan.

Dob hangja dörren,
Avarban kobra csusszan,
Mérge pajzsomon.

Viaszos a bőr
Évek, hogy szállnak, ne bánd,
Múló viadal.

Öreg fuvola,
Benned csend a muzsika,
Meghal dallammá.

Kövek között ül
Pettyes szalamandra pár,
Esős nyár volt.

Nap fényét eszem,
Fák között szarka cserreg
Huncut felleg jő.

Sétáim során
Fák lombja széltől suhog,
Szobám betölti.

Fenyőfa mutat
Csúcsával az égre fel,
Utad elindul.

Pitypangot a szél
Házából messzi viszi,
Ne félj emiatt!

Fakunyhó előtt,
Halk szellő terelget, egy
Szédült darazsat.

Tó szélén állnak
A büszke buzogányok,
Hajlanak hótól!

Kavicsok között
Szarvasbogár vándorol,
Álmodom mindezt.

Varjak piszkálnak
Hóban kutyatetemet,
Odébb röppennek.

A kerti hordó
Vízének telt tükrében,
Éppen ott a Hold.

Sivalkodik már
Kiéhezett kuvikbegy,
Fenn a fán, éjjel.

Fekete írás
A fehér papíroson,
Létünk a minta.

Pengő húr szakad
Túlfeszült hangszeren,
Hallgat a zene.

Tajtékos égen
Vadludak csapata száll,
Velük utazom.

Deszkán erezet,
Mely barnásan mereszt rám,
Szemgöcsötöket.

Szantál füstje száll
A hurokból kibújva,
Vár, Égi csarnok.

Szitakötő él,
Elhagyott darázsfészek
Édes tornácán.

Sírkő szélén ül,
Pettyes páncéljában egy
Katicabogár.

Fűz lombostora,
Hűvös tóra ráhajlik
S oltja szomját.

Evező csobban
Sajkánk pereme mentén,
Csendjén folyamnak.

Az éj köldökén,
Dübörög száz gondolat
Lázas elmémben.

A legfőbb erő,
Olyan nyílvessző, melyet
Nem lő ki, senki.

Nem találnak, mert
Múltam jövőmből lett és
Mélyére bújtam.

Lassan semmi lesz
Sok nyüzsgő valamiből,
Megpihensz akkor.

Pálcámmal ütöm
A huncut időt nyakon,
Karom nem mozdul.

Sárból gyúrt baglyok,
Részeg haragjuk csillan
Kopott éjszakán.

Tetőm felett él,
Felhők között lakása,
Mégsem Isten ő.

Lámpámra lepke,
Pergeti a hímporát,
Halála árán.

Csodakútban él,
Leengedett vederben
Életem csendje.

Tavasszal a fa,
Dús lombjával kényeztet,
Hogy bírd a telet.

Szobám sarkában,
Nadrágnyelvét ölti rám
A komódfiók.

Fekete béka,
Házat épít bambuszból
Szablyám pengéjén.

Milliárd kavics,
Kertem útján szerteszét,
Lelkemben rend van.

Oszlopcsarnokban,
Égre szálló füstcsíkok,
Gyíkok parázsból.

Nyárfalevelek,
Megtapsolják vidáman
Az élénk szellőt.

Csigák ezrei,
Tolják a múló időt
Fel a magas hegyre.

Sáska virága,
Lerágta róla a bú,
Életerejét.

Mikor az űrben,
Galaxisok ütköznek,
Mélységes a csend.

Lentről a mélyből,
Vízcseppek hullanak fel
Kristály egekbe.

Hiábavaló,
Száraz lábbal átkelni
Az Életfolyón.

Magamtól bújok
Mélyére színes tájnak,
Mit megfestettem.

Kezem agancsa
A falon árnyékra döf,
Elkeseredve.

Most megtaláltam,
A Nincsnek rejtett pontját,
Szavam elhallgat.

Lenne-e merszünk,
Egyszer semminek lenni,
Ha létezünk már?

Fülembe pottyan
A tájnak ezer nesze,
Csobban lelkemen.

A csillagos ég
Mint egy bársony korona,
Öleli fejem.

Félretaposott,
Kopott cipők hevernek
Az út legvégén.

Fontos dolgaim
Hirtelen elfeledtem,
Egy pipacs láttán.

Vásznon, törpe állt,
Bronzharangnak hangjára
Tűhegynyi pont lett.

Repedt csészében,
Üdvös megpróbáltatás
Teának lenni.

Kaptam egy pofont
Félkezű Mesteremtől,
Ezzel megtapsolt.

Szemtől szembe áll
Önmagam az énemmel,
Nekem már mindegy.

Raklapnyi titok,
Van még mélyen pincémben,
Ajtaján lakat.

Álmomban bontom,
Sorsom nappal kötözött
Bogos csomóját.