Novellák

A KINEVEZÉS

  A madzagok a csorba hangú csengő rekedt kolompolására megfeszültek. A fa csigasor
porosan moccant, a rugók feszültek a kis szerkezetben. Tűk kezdtek kopogni a sárgult
papírokon, melyek előkígyóztak a rozsdás pléhhengerekből.
  Egy idétlen bádogmajom gyors ütemben összeverdeste cintányérjait, festett arcán vicsorgó
mosollyal. A sárgaréz fűszerdaráló fedele felpattant, majoránna és bors illata áradt belőle. A
daráló lakója fürgén előmászott kicsiny szobájából. Apró gnóm volt, kopasz fejét sárga haj
koszorúzta, mint az antik császárokét  a babér. Savószínű szemei piros lében úsztak. Arcbőre
olvadt sajt, öltözete kopott bársonyzakó, piros csíkos matrózpulóver.
  A sárgaréz peremen billegve nyújtózkodni kezdett:
  - ÁÁÁÁÁhhh! Ki az uraim, ki az, ki alunni merészel eme sorsdöntő időkben?!
  Tücsök úr felébredt! Mindenki, aki némi érzelemmel, akár jó, akár dühödt rosszallással
viseltetett, és még mostan is viseltetik irányában, az ébredjen!!!
  Cuppanóra csücsörítette ajkát, kihívóan, szeme félig hunyva, oldalvást kémlelt.
  Ezután száját tágra tátotta, gyomra mélyéből zeneszó harsant, mintha egy magnetofon lenne
elrejtve ott. Bécsi keringő szólt, irgalmatlan hangerővel, miközben fakó szemét huncutul
legeltette körbe.
  A zsinegek ismét megkezdték pendülő madzagtáncukat, keskeny farámpákon acél söröshordó
gurult le egy mocskos vaskádba hangos döndüléssel. A hordó megállapodott, teteje
felemelkedett, majd fémes koppanással ért földet. Piszkos fekete frakkban, borostás arcú
vénember mászott elő belőle. Jelentős barkója göndören, csapzottan, tapadt sovány arcához.
  Vizenyős tekintete kopott cilindere karimája alól haragosan villogott.
  - Ne ordíts már! Egy órával előbb keltesz, mint a kivégzésekkor szoktak! Egyébként is, nem
bírom a kiszámíthatatlan ébredés okozta sokkot. Micsoda dolog ez? Ilyenkor megakadnak az
álmaim, nem a rendes ütemben szivárognak vissza az éterbe. Ebből már voltak óriási
problémák! Kell nekünk egy ellenőrzés?
  - Szörnyű, ordas érzelem járja által eresztékeim! Mit érdekel a te ébredésed, tőlem aztán jöhet
a Bizottság! Mától szabad vagyok, mostan, aszondom néked, Moszjő Krumplipálinka. Kell
nékem a szabadság!
  Tücsök eközben felkönyökölt a daráló kopottas peremére, úgy próbált öles taglejtéssel
álmosan pislogó társába életet vezényelni. Krumpli eközben egy áruházi lopás utáni üldözéses
álomfoszlányt próbált egy mandzsettájából kihalászott kockás zsebkendővel beledörzsölni a
hordó acélfalába.
  - Tudod is te, mi az a szabadság! Éjt nappallá téve hódolsz, hogy megtarthasd spájzfőnöki
pozíciód, és a fűszerdaráló is a tiéd. Arról nem is szólva, mit művelsz, mikor a Direktor úr
lefárad a pincébe, te azonnal sietsz beszámolni neki minden eseményről, ami itt történt az
elmúlt időben.
  - A Direktor úr józan, tudja amit tudnia kell néki. Megasztán forró mézet csurgat, csak
vakarni kell a hasát, és ebből jó származik – szívogatta taknyos orrát Tücsök, miközben
szeme felakadt a nagy igyekezetében, hogy megtalálja a megfelelő ódát a Direktor
dicséretére.
  - Csurgat, csurgat a te bolond kopasz fejed tetejére. De aztán asztán rád csapja a daráló fedelét is ám!
  - Csapja, de igaza vagyon! Aki ilyen méltóságos, biz a csaphassa!
Bütykös ujjaival vakargatta elálló lapát füleit, sunyi réveteg volt ilyenkor tekintete.
  - Mán majd csapja a tiédre is azon rajta leszek – szűrte fogai közt alig hallhatóan.
  - Gyufásskatuját és Spulnit is miattad vitte el a Bizottság! – nézett vádlón Krumpli a hordó
széle fölött. – Addig muzsikáltál a fülükbe, míg elkezdtek álmodni össze-vissza mindenfélét.
  Csak idő kérdése volt, mikor fogják meg őket.
  - Háború és egyéb tettek esetén megengedett a fortély – bölcselkedett kínai módon Tücsök –
Mától viszont elér hozzám a szabadság madara! Telegráfos hírt kaptam. A Bizottság tagjai
közé választott, karriert folytatok le a spájzon kívüli univerzumban.
  Ekkor varázsütésre a falon sorakozó petróleumlámpák mennyei fényt kezdtek ontani. A
polcokon sorakozó megannyi tojás, tartójából angyali kórust kezdett énekelni. A liszteszsákok
fehér lisztfelhőket, a gyufásdobozok színes tűzijátékokat eregette ünnepélyesen.
  Krumpli meghökkenve nézett a megrészegült Tücsökre, majd fáradtam legyintett, ezután
visszabújt sörszagú hordólakásába.
  Igen, ez volt az a reggel, mikor megérdemelt szerencse rámosolygott egy tiszteletreméltó
teremtményre!
  MERT A KITARTÓ MUNKA, A TISZTESSÉG ÉS HATÁROZOTTSÁG MINDEN
ESETBEN MEGHOZZA GYÜMÖLCSÉT!


A DOMBOLDALBAN

  Micsoda gyönyörű nyár! Sárga sok búzafej, lelkesen összekoccan, acélos magjuk csendben
pereg. Izmos tarkójú, barnára cserzett parasztok özönlöttek a táblába. A távcsövön keresztül
látni lehet, ahogy kaszát fognak, megfenik. Húznak egy demizsonból, savanyú borszagot
lehelve aratni kezdenek. Egyszerre lehet csodálni és gyűlölni azt az elszántságot és
helyénvalóságot, ahogy monoton munkájukat végzik. Komótosan megfenik élét a
szerszámnak. Déltájban ebédelnek, kenyeret, szalonnát. Persze újra, meg újra bort és vizet is
isznak. A rend, ami ilyenkor rászáll a végtelen sárga táblákra végül megadásra kényszeríti a
kalászokat.
  Bambuszrügy fejű, zöld madarak riadnak fel, fészküket fákra rakják át, minél gyorsabban.
Bennük mákszemnyi sárga és kék tojások serege. A lombok között veszélyek leselkednek. Jól
lehet látni, szintén a távcsövön keresztül, hogy zöldjük színes papagájcsapatokat rejt.
  Ha megunom a látványt, hanyatt fekszem a fűben a domb oldalán. Ilyenkor apró kolibrik
lepik el az arcom. Pirosak, zöldek, ónszínűek, némelyik narancs. Félig gyümölcs, félig állat
mindegyik. Sokszor belélegzem őket, mikor kifújom, finom mandarinlé permetet lélegzek ki.
  Az aratás végén csendesen készülnek a télre a munkások. Vastag prémekbe halmozva
szállítják el a magokat a messzi kastélyok tornyaiba, melyek raktárként szolgálnak évezredek
óta. Fektemben most az eget nézem, melyen repülő szerkezetek sokasága hemzseg. Vékony
szalmaszál vázakon szivárványos szappanbuborék hártyák tartják a magasban őket.
  Léggömbök és a könnyű szálú vitorlák lebegnek, mindegyig mesél, intelligens, tudatos létező.
  Pilótát csak egy-két masinán látok, vékony, nagyorrú kerékpárversenyzők. Színes mezekben,
sisakokban vezetik a gépeket. Nem emberek, inkább pillangók ők.
  Eltöltök egy telet, így fekve a fűben, mely perceken belül havat harmatozik. Tejes, kókuszos
ízű a hó, eszem. Szemlélődő, amolyan mindenre csodálkozó telet rendezek. A nehezebb
napokat békák segítenek átvészelni, hideg lábukkal beborítják izzadó homlokom
  Arcom zöld és barna, mert tavasz van ismét. A fű és a talaj egy lett velem, pedig nem haltam
meg. Talán nem is tudnék igazán, mert újra és újra megjelennek az aratók, újabb nyár
következik. Kiáltoznak, bolondozásuk nem engedi meg, hogy beleolvadjak a domboldal
növényeibe. Minden egyes daluk kihúz a földből, mint egy borsóindát.
  Apró és ügyes kezű kicsiny emberek méhek hátán érkeznek, testem darabjaiból viaszt visznek
kaptáraikba. Őszre elfogy a viasz, de a télutón kinövök újra, távcsövemmel a kastélyok
tornyán károgó varjakat figyelem.
  Egy szép és örök délután telik el évek óta, itt a domboldalban.


A GÉBICSBEN

  Kalamáris a bárpulton támaszkodott egy pohár málnapálinka mellett, melybe dísznek kicsiny zselészarvasbogarat raktak. A bogár néha megpróbált kimászni a pohárból, de cukros lábacskái minduntalan visszacsúsztak, nyálkás csíkokat hagyva az áttetsző kristályon.
Kalamáris mindezt észre sem vette, fejét könyöklő keze tenyerében temetve, bambán bámult a szemközti üvegfal előtt sorakozó színes italosüvegekre, melyek különböző trópusi állatokat formáztak, zsiráfot, elefántot, vízilovat, ezek mind erős likőröket tartalmaztak.
  Mellette a Harang plébános ücsörgött egy forgós bárszéken, búzasört ivott, hozzá ananászkockákat falatozott korcsolyának. Mosolygós, pecsenye képe hol társára, hol Misikére, a Gébics szorgalmasan pakolászó csaposára villogott, mint a nyugvó telihold.
  - A kellemetlen délelőtti ébredésekkor gondolkodjunk el azon, - kezdett Kalamáris egy monológba, szigorúan összevont szemöldökkel, setéten prófétáló költőre emlékeztetve  - mi az ami miatt repülősapkánkra rajtszámot ragasztva, nekilódulunk félhülyén, lelkesen, annak a süteménybe illő, édesbús masszának amit kicsiny életünknek nevezünk. Mi miatt érezünk vad kényszert, hogy nemlétünk felcseréljük, felcseréljük arra a gubancosan hernyózó visszintes vonaglásra, amit, személyes létezésnek nevezünk. Mi volt az a lépesméz, melyre rászimatolva, nyúlva, nyáladzva kitolódtunk, ordítva, levegő után kapkodva bemutatkoztunk a minket és Anyánkat körülvevő, szőrös karú, fertőtlenítő és arcvíz szagú kövér orvosok, rutinos ápolók, nyers bábák népes, nyüzsgő hadának. Tettek, vettek, tessék, működj, te kis gané, lélegezz, teljesíts, már most azonnal ukázra tegyél-vegyél. Jé, de édes! Mars a futószalagra újkrumpli, gyerünk, funkcionálj, zabálj, kakálj. Cseperedj, tanulj, dolgozz, szaporodj, kavard-keverd a lét és a létezés zavaros levesét. Majd később csalódj egyre többet, betegedj, hervadj, hullajts fogad, pótoltasd sok pénzért, kellesd magad. Később omolj egyre betegebben, terhére másoknak kölletlen rokonok hadának, ha vannak még. Végül légy oly drága: minél nagyobb felhajtás nélkül dögölj meg gyorsan!
  Harang plébános pecsenyeképe felvidult:
  - Édes fiam! Isten az oka, és megmondhatója ennek az egésznek. Mi kérdezünk, Ő hallgat, ezért szerintem kár ezen enni magad, gyermekem. Nem csak kínlódás, kukacok, vonaglás van ám abban az édes-bús süteménymasszában. Vannak ott mazsolák, gesztenyedarabkák, ánizs, jóféle török pipa, zeneszó. Ezekre harapva édes lé csurran, ízlik ám. Ne is tagadd Kalamáris, mikor a polgármesteri hivatalban jegyzővé ütöttek, neked is jutott fogösszeragasztó, törökméz dicsőség!
  - Igen ám, de ott van véle az árnyék is. Egérszar a törökmézben! A megvesztegetés, melyből egy hétre három, tán négy is kijut. Először még izgalmas és jövedelmező volt, de egy ideje olyan érzésem van ilyenkor, mint a amikor a gőzben valaki váratlanul hideg kézzel tapintja meg a mogyoróim. Bizalmasan tolakodó fokhagymaszag a vállam felett fülembe suttogja:
három telkem van a Bodzás mentén, méltóságos uram. Ha építési telekké nyilvánítaná, hát én csudát tennék ám magával, és a kedves nejével!
  Nos nem mondom jó ez, örül az asszony is. Kell a pénz, jönnek az ünnepek, a gyerek egyetemre jár, csak a tankönyv jelentős összeg, nem is beszélve a kollégiumról. A családi ház is kell előbb utóbb.
  Míg Kalamáris kesergett, Harang plébános rendelt még egy búzasört Misikétől, most szárított epret kért hozzá.
  - Kurblizzad fel a lelked édes gyermekem - csócsálta az epret Harang - Nagy a figyelem a megyén, rád irányul. Dzsippel jöttek az urak a múlt héten, öltönyösen, illatosan, mint a Római Pápa. Szép volt a pulóverük, zakójuk makulátlan, mind feketében, mint ha Szent Mihály kocsiját hajtanák. Hajuk tüskés, zselézett. Csupa ügyvéd, jogtanácsos, szavukat alig érteni, pedig nem deákul beszéltek. Nyomukban apródok, szelindekek hada, érkezésük fanfár kísérte, nem győztük sütni a pogácsát. No meg aztán, ugyi, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyé!
Ropni kell a táncot fiam, nem lehet megállni, mert aki megáll az zuhan.
  Kalamáris izzadt homlokát törölgette kézelőjével, nyelvére vette a zselé szarvasbogarat, egy határozott mozdulattal szétrágta.
  - Légy átkozott! - nyögte a kis cukros bogár, mielőtt eltűnt a gumós zápfogak mángorlójában.
  - Én akkor is aszondom, elvisz az ördög minket, meglássa a plébános úr. Rosszul alszom, berzenkedik a lelkem. Álmomban építési vállalkozók állnak sűrű sorokban, irodám előtt. Hurkás testük vadul tekereg, izzadt arcuk fénylik, torz tükörben gömbszerűen duzzadt. Szemükben kétségbeesett indulat, sipító gőz hangján ezt éneklik:
     Csak tenéked élek én,
     Vállam felett sót dobok.
     Vágyam kútja nagyon mély,
     Teli rakni, hogy fogod?
  Üres markuk felém nyújtják, szemükben építési engedélyek láza ég.
  Ilyenkor mindig felnyitom saját koponyám, homlokom magasságában. Fejem csontkelyhéből cukrozott, vajas, mazsolás túrót veszek elő és marokszámra kenem a kérelmezők tátott szájába.
  - Még, még nagyúr! - mondják ilyenkor boldogan, vajtól fénylő pofazacskójuk elégedetten gömbölyödik, szemükben üdvözült extázis.
  - Adj nékünk magadból, jegyző urunk! Mennyi manna a Te drága fejed gyümölcse!
Miután kielégítettem a kérelmezőket, titkárnők hada pótolja a túrót. Ezután zöld viasszal visszapecsételik koponyám. Maroktelefonom megszólal, és vidáman csengi a Még egyszer karjaidban lennék, meghalnék én Jenő című sláger dallamát.
  Harang tiszteletes megitta a sörét és lassan feltápászkodott a bárszékről.
  - Ezt már csak az öreg Frajd Zsiga bácsi fésülné helyre. Nekünk pedig más szakmánk van, ugye! No, Isten áldjon!
  Slusszkulcsát keresgélve búcsút intett a tépelődő Kalamárisnak, Misikének, aki egy újba hordó sört vert csapra éppen.
  - Sajnos ezzel még nincs minden megoldva!  - folytatta Kalamáris a tépelődést.
  - Nem beszéltünk még a Halálról. Amikor megáll a gépszíj, elfogynak a patronok a sejtekből, melyek a szénsavat adagolják életünk szódavizébe. Megáll a szervezet működése, mint a tolató tehervagon az ütközőbak előtt. És hol van olyankor a sok üzletfél, a sok jó barát, megetetett, jóllakatott kérvényező. Életszódájuk köti le ilyenkor figyelmük, vajon nékik hány patron van még vissza. Ezen gondolkodnak riadtan. Akkor már mindegy a hivatal is. Másnak fő a kávé!
Misike, Kalamáris felé integetett egy félig elfogyasztott melegszendviccsel.
  - Ne búsuljon a jegyző úr! Eljön majd egy pont, amikor már nem érdekli az élet tölteléke, akkor majd nem számít, elfogy a beigli fehérje, kapaszkodik, kapaszkodik csak porcukor morzsák maradnak. Meg a végén az egerek, aki elrágják a cukros madzagokat. Ekkor végre elszáll majd, nyamvadt pilótasapkáját újra a fejébe nyomhatja. A Torony felszállási engedélyt ad és aztán uzsgyi!
  - Lehet, barátom, lehet, hogy ez a lényeg, a Torony! - mosolyog a jegyző, utána fizet és csendben távozik.
  Misike a jégszekrényhez lép, elfordítja a hatalmas acélkereket. A polcokon sorakozó rumos golyókból kivesz egy tucatot és felrakja a bárpultra a főtt tojásokat tartalmazó üvegtál mellé.
Később, már a raktárban elgondolkozva, egy régi táncdal utolsó sorait dúdolja:
    Piros ló fut, lába nincs,
    Véres fején tépett toll.
    Édes élet, drága kincs,
    Vigyázz, nehogy elbotolj.


GYERMEKKOR

Halványkék, ragyogó vízben, fénypászmák terelgetik a piciny polipokat, medúzákat,
rakétaforma haltesteket.
Kevergő piros rajokban úsznak el szemtestű tengeri lények.
Gondolataik nagyon lágyak, mint a fluoreszkáló selyemcukor.
Keresztezik egymást a száj alakú szivacsok ezreivel kik a falak mentén rakódtak le a tenger
mélyén. Furcsa, régi falak, emlékezet előtt emelték őket. Rajtuk a minták, sorban végtelenbe
vesznek. Gondolataikat nem fejtik meg soha, mert annyira más jelekkel beszélnek.
Csak az Erők, az Elemek bíznak egymásban oly nagyon, hogy elértik eme kódok rengetegét.
Csillogó buborékban utazó vékony erezetű szerkezetekben, piciny fejű lények ülnek.
Dülledt szemükkel bámulják a sok színes csodát, melyeket a víz alatti Napok világítanak meg.
Üvegkolosszusok vándorolnak a tenger fenekén, ami végtelen pusztának tűnik.
Gyantaszerű, áttetsző testük ormótlan szájakkal koronázódik, morgásuk rezgéseket kavar
mérföldeken át.
Hosszú, szakadozott sorokban, menetük a távoli homályba vész.
A csillogó buborékok utasai kiszállnak járműveikből és a kolosszusok tátott száján beúszva
megsemmisülnek.
Milyen kedves áldozat, cukorlé lesz belőlük, a hosszú úton tápláló eledel.
A fenék homokjába befúródva meghatározhatatlan alakú roncs hever.
Oldalán még kivehetők az ismeretlen hieroglifák a barna rozsdában.
Tenger alá süllyedt városok, egykor volt pompás metropoliszok languszták tanyái.
Sem edény, sem csont nem maradt, csupán a kő.
Tengeri hagymák erdejét elhagyva óriási gömbök csoportja emelkedik lebegve.
Különösen erős ragyogást árasztanak magukból.
Vékony algák lógnak mindenhol, hullámos vonaglással térnek tova.
Mennyi lény, cél, értelem, lehetőség: az univerzum egy hatalmas tenger.
Lélegző lények milliárdjai jönnek és jönnek a végtelenből, újra elfoglalják a hatalmas
mezőket. Gázballonokat és hatalmas tengelyeket gyártanak, amik pumpáló gépekké állnak
össze. Ezek átemelik az óceánt egy másik térbe és időbe, ahol gáznemű világok keverednek
aranyszínű spirálkarjukat egymásba öltve.
Minden idejüket különböző valóságok építésével töltik, majd szétbontják azokat, újakat
teremtve helyettük.
Amikor a gáz és hallények végképp megoldják idejük és terük összes problémáját, óriási
tölcséreket formálnak magukból. Ezeken áttranszformálják önmaguk hanggá.
Csak gondolati úton érzékelhető ez a hang, nem tudjuk merre, hogyan ér el hullámzása.
Ám idővel válasz érkezik rá a végtelen terekből. Először csak vékony ezüstszálakon kezd
csepegni, később egyre bővebben ömlik az ismeretlen áradat. Finom éterből szőtt óriási
ernyők fejtik le a távoli lények válaszát. Ezek csatolják vissza a hangokat a víz univerzumába.
Itt, lebegő, tarka mintákkal díszített óriási planktonok úsznak, csillag, rombusz, spirális
alakjuk sokáig táncol még a víz alatti világ hatalmas korallvárai között.
A már hanggal gazdagon visszatérő lények boldogan várnak arra, hogy lángokká alakuljanak.
Zöld, kék és fehér lángnyelvek küzdenek a határtalan víztömeggel.
Nincs más választásuk, össze kell fonódniuk és harang alakú mintázatot adva a mélység felé
irányulva úszniuk kell. Mindaddig, míg teljesen hővé nem alakítják önmaguk.
A hővilágok sűrűsödnek, ritkulnak mindaddig, míg önmaguk létezésének értelmét végleg
felgombolyítják.
Végül belépnek a pontszerű nemlét állapotába, ahol megpihennek, igazán, kiterjedés nélkül,
megnevezhetetlenül.
Kimondhatatlan boldogság végre levetni a létezés terhét.


BABFEJTŐK

Szürke, időtől megkopott, nyikorgó lócákon ülnek ők, a Babfejtők.
Ráncos barna kezükkel pergetik a szemeket, koppanón, tálakba.
Az üres hüvelyeket lavórba hajítják, mint sok báb, miből messze szállt a lepke, hever ott
mind.
Pakk, pakk, pakk – hallatszik a zörgés, mintha botladozó lábak tétova léptei lennének.
Beszédük halk, tompa foszlányai ide-oda cikáznak akadozva.
Asszonyok és férfiak, vaskos alakjuk tömbje uszadék fák folyópartra vetett csoportja.
Néha kinyújtják fájó derekuk, nyögve, majd viccelődnek rajta. Mellettük töviscsőrű tarka
tyúkok kukoricaszemeket kalapálnak hirtelen mozdulatokkal. Az olvasztó napsütésben
mindennek vasreszelék szaga van. Az egyik dolgos asszony zománckannából vizet tölt, annak
tetejébe és jóízűen kortyol belőle. A többiek is megállnak a munkával, isznak, a férfiak sodort
cigarettacsutkákra gyújtanak és köpködik a nyelvükre tapadt dohányszálakat..
Ebédidőben padra ülnek a ház elé, onnan bámulják a keréknyomos utat és hallgatják a
templom tornyának harangját.
Délután újra dolgozni kezdenek, gyűlik a sok színes kavics a fehér tálakban, melyeknek
pereme olyan mélykék, mint a nyári éjszaka, mely lassan alászáll.
Hazaszállingóznak, petróleumlámpa fényénél vetkeznek, árnyékuk fáradtan táncol a meszelt
falon. Recsegő ágyukba fekve az álom rájuk talál, benne a tikkasztó nap ólmos fénye alatt,
olyan szépen, lágyan koppanva peregnek a babszemek.